Neuer Bericht von Pepe

Hallo an alle! Ich bin wieder Pepe, zur Zeit schreibe ich so viel über mich, dass ein Buch langsam auch voll waere. Für die Interessanten senden wir es mit Pfoten-Autogramm per Post!
Also, jetzt möchte ich in meinem Schreiben öffentliche Selsbtuntersuchung halten, weil die Bilder das Ziel nicht erreicht haben, und niemand hat bewertet, dass ich mich so hart auf die Bikini-Saison vorbereite…
Meine laengere Geschichte hat meine Pflegefrauchen (nennen wir sie als „Maedchen) schon früher geschrieben, und jetzt mache ich dort fort, dass ich nach dem Abschied in Maerz wieder zu ihnen umgezogen habe. Und natürlich sind Aenderungen geschehen, bis ich wieder hier bin. Ich muss es Euch gestehen, als ich von meinem ursprünglichen Platz weggenommen wurde, und meine abenteuerliche Hin- und Herfahrt begonnen hat, wurde ich nach einiger Zeit völlig uninteressant.
Immer neue Menschen, neue Gerusche, neue Regel, aber ich bin schon zu alt dazu! Und ich habe versprochen, dass ich mein Herz für jemanden nicht mehr gebe, weil ich nicht wissen konnte, wo ich am Morgen werde.
In diesem seelischen Zustand kam ich zu dem Maedchen: der Platz ist mir gefallen, das Essen war gut, sie waren nett, aber ich war gerührt. Nach einiger Zeit habe ich dafür gekaempft, dass ich auf dem Sofa sein kann, und aus Dank habe ich meinen Hinterteil manchmal zu ihnen gesteckt, als ich neben sie auf das Soga gelegen habe. Meiner Meinung nach ist es eine nette Geste, da es mein schönerer Teil is! Die tage sind vergangen, und die Zeit des Abschieds in December gekommen ist.

Einmal an dem Tag hat das Maedchen mir gesagt, dass wir gehen! Ich habe fragend auf sie gesehen, wohin?

Doch, komm! – sagte sie, und ich hatte gute Laune, weil ich so gedacht habe, dass es ein Gratis-Spaziergang ist, dann gehen wir! In dem Treppenhaus war noch alles in Ordnung, aber als wir aus der Tür getreten haben, habe ich das grosse Auto starr gesehen, und ich habe die Geruche der anderen Hunde gefühlt. Dann wurde ich in das grosse Auto eingesetzt, und ich bin weggefahren, wo wieder neue Regel, neue Geruche, und neuer Platz war. Aber jetzt möchte ich meine Geschichte dorther weiter erzaehlen, dass ich in Maerz wieder zu dem Maedchen geraten habe, weil ich im Winter kein neues Zuhause gefunden habe. Trozdem waere ich das schönste Geschenk gewesen! Aber es ist nicht so passiert.
Also ich war wieder hier, alles war bekannt, mein Bett ist alt, das Sofa ist noch immer weich, und die Küche ist sich auch nicht veraendert, es ist super!

Und dann habe ich daran gedacht, dass mein Benehmen früher nicht richtig war, ich waere netter gewesen, weil ich hier einen guten Platz hatte.
Ich habe mir versprochen, dass ich jetzt ein bisschen mehr für unsere Beziehung tun möchte…und ich habe mein Kopf in den Schoss des Maedchens gelegt, und sie hat mit traenende Augen gefragt, was mit dir, Pepe geschehen? Dann hatte ich ein wunderbares warmes Gefühl, das ich seit langem nicht gefühlt habe. Ich wurde keinen Schosshund, obwohl ich zur Zeit als Édi, Pupu, KicsiPé gennant werde…vielleicht wurde ich doch völlig weichherzig?
 Ich muss sagen, dass gutes Gefühl ist, den Menschen wieder vertrauen und aufgeschlossen sein, aber wenn mein Herz noch einmal zusammenbricht??

Das andere gute Story ist meine Verbindung mit anderen Hunden. Man sagt mich dominant, und Teufelsbrut bin, und viele Herrchen in der Naehe von uns haben eine Umgehungstrasse, um vor mir zu fliehen. Ich bemühe mich, aber es ist so schwer! Wie könnte ich mich plötzlich veraendern? Ich möchte mich sehr kennenlernen, aber es geht nicht so einfach, es ist meine grosse Schuld. Für Euch, Menschen, laeuft es auch nicht immer problemlos, nicht wahr? Aber das Maedchen sagt, dass es mir immer besser geht, natürlich, weil sie immer sagt, wenn ich mich so kennenlernen möchte, kann ich mich nicht wundern, dass jeder vor uns flieht. So bemühe ich mich als Gentleman verhalten, richtig, ich bin ein bisschen zudringlich (an dieser Stelle möchte ich die gebellten

Hündinnen um Entschuldigung bitten), aber nach dem zweiten Schnüffel beruhige ich mich total. Vielleicht habe ich zu mediterranes Blut.
Was ich Euch noch erzaehlen möchte, dass die Menschen auf der Strasse mich wie schön halten!

Die Auslaender haben mich bewundern, und sie haben gefregt, was für eine Rasse bin ich.

Es wurde gesagt, dass "some kind of vizsla mix maybe", und die Auslaender haben ein bisschen wunderlich gesehen, als ob sie sich an Vizsla nicht so erinnern, aber sie haben mich sehr gelobt!

Es kann sein, dass auf dem weiten Punkt der Welt lebenden Menschen ich ein Hungaricum bin, ist es nicht so schlimm von einem solchen kleinen Schussel, nicht wahr?(Vielen Dank für die Übersetzung von Kemenczky Dóra)

Niké története

Sajnos Niké mostanában sokat betegeskedik, így úgy gondoltuk, hogy írunk róla egy blogbejegyzést, hogy jobban megismerjétek a történetét. Nem titkolt szándékunk, hogy e sorok olvasása közben valaki beleszeret és örökbe fogadja. ;)

Niké, 2013.03.22.-én került a gondozásunkba, gazdájától vettük át. Niké első pár évét szerető családban töltötte, mikor gazdája külföldre költözött, akkor is ment Vele. Aztán megváltozott valami, mivel Niké a gazda szüleihez került. Mivel féltették a szomszéd csirkéit, így Nikét láncra kötötték, innentől nem túl vidám a története. A családnak nem volt pénze egy német dog etetésére és segítségünket kérték, hogy amennyiben van lehetőség vegyük át Nikét. Így került ő a gondozásunkba.
Amikor megérkezett még sok mindent nem tudtunk róla, de a hétvégén mentünk hozzá ismerkedni. Egy nagyon kedves, bújós kutyát ismerhettünk meg benne, akit mindenki nagyon szeret. Bár elég soványan került hozzánk, a kedve ettől függetlenül jó volt. Nehezen viselte a kennellétet, minden előtte elhaladó kutyát megugatott és sokat pörgött, ugrált a kennelében. Mivel a farkán behegedt sebek találhatóak, amik nem túl szépek és furcsán is tartja, így attól féltünk, ha sokszor odacsapja a kennel falához végül le kell csonkolni. Erre úgy néz ki nem lesz szükség. Igyekszünk minden hétvégén kijárni

Tárnokra a kutyáinkhoz, mert ilyenkor van több idő foglalkozni velük, Nikénél sem volt ez másként, hétvégente mentünk hozzá és vittük sétálni, hogy jobban megismerjük. Pórázon még nem sétál tökéletesen, de egy kis gyakorlással hamar megtanulja, a nagyobb gond, hogy minden szembejövő kutyára morog és ugat, ilyenkor elég nehéz visszafogni őt. Még nem tudjuk, hogy csak azért ilyen, mert láncon élt és nem látott kutyát, vagy valami régebbi trauma miatt viselkedik így. Mi bízunk benne, hogy sok foglalkozással kezelhetővé válik, és jól kijön majd más kutyákkal. Mindenesetre mi nem adjuk fel, és állandó segítőnkhöz, Henihez fordultunk, hogy segítsen Niké szocializációjában , Ő a tárnoki okosaink oktatója is. Idővel az is kiderült, hogy Niké tökéletesen utazik autóban, végre egy jó hír. ;)

Mivel Niké nagyon rosszul viselte a kennellétet, így elkezdtünk ideiglenes befogadót keresni számára. Nagyon megörültünk, hogy hamar jelentkezett rá valaki, akinél nem volt másik kutya és szívesen segített nekünk. Niké már másnap átköltözött az ideiglenes befogadójához. Sajnos újabb rossz hírrel kellett szembesülnünk, Niké folyamatosan szökni próbált, ezért felügyelet nélkül nem maradhatott a kertben. Nem kockáztathattunk, hogy Niké véletlenül megszökjön, vagy megsérüljön a szökési kísérletei alkalmával, így visszaköltözött a kennelsorra. - Egy német dognak mindig nehéz ideiglenes befogadót találni, mert nagytestű kutyát befogadni egy másik mellé lakásban nem nagyon megoldható. Sajnos ezért nagyon kevés ember tud nekünk segíteni, de mi örülnénk, ha ez változna, mert egyfelől a kutyának is jobb, ha családban várhatja az álomgazdi eljövetelét, másrészt sokkal több információt tudunk meg egy-egy kutyánkról ilyenkor. - Visszakanyarodva Nikéhez, nem örült, hogy újra kennelben kell lennie, de egy idő után sokat változott és már nem ugatott annyit, amikor meglátott egy másik kutyát.

Április elején orvoshoz kellett vinni őt, mert a nyaka egyik oldala rettentő csúnyán bedagadt. Szinte óráról-órára nagyobb lett a duzzanat, így nem várhattunk az orvoslátogatással. Az orvosok szerint nyálmirigygyulladás, vagy ödéma a duzzanat okozója. 4 féle gyógyszert kapott Niké, hogy a gyulladást csillapítsuk. Mintát is vettek a daganatból, amit citológiára küldtek. Szerencsére a kedve továbbra is jó volt, szépen evett, ivott, játszott. Pár nap múlva a gyógyszerek hatására a daganatok szinte teljesen elmúltak.
Nem tartott sokáig az örömünk, mert Nikét pár hét múlva újra orvoshoz kellett vinnünk. Nagyon folyt az orra, furán nyálzott, rosszkedvű volt, levert, a reggelijét sem ette meg. Alapos kivizsgáláson esett át, (vérvétel, vizeletvizsgálat, mellkasröntgen). Reménykedtünk, hogy ezután már jobban lesz, és végre kiderül, hogy valójában mi a rosszullét okozója. A vérvétel eredmények alapján egyenlőre annyit tudtunk meg, hogy nagyfokú gyulladás van a szervezetében. A láza folyamatosan magas (40.5-40.8), természetesen lázcsillapítót is kapott, ami 24 órán keresztül hat. Úgy teltek a napok, hogy egyik nap volt láza, olyankor nagyon bágyadt volt, és nem evett, a másik nap láztalan volt, jókedvű, mindent megevett és játszott is.

Sokat gondolkodtunk, egyeztettünk, hogy mivel tudnánk megelőzni az ilyen megbetegedéseket a kutyáinknál. Egyértelmű, hogy nagyon sok vitaminra, immunerősítőre van szükségük. Folyamatosan néztük a neten, hogy mi lenne a megfelelő Niké számára, ekkor találtunk rá az Aloe Vera gélre, amiről rengeteg pozitív visszajelzést olvastunk. Írtunk a facebookon egy felhívást, hogy Aloe Vera gélre és Aloe First sprayre lenne szükségünk, és szerencsére többen is segítettek nekünk, Nekik itt is szeretnénk megköszönni a segítséget. Elkezdtük adni Nikének az Aloe Vera gélt, természetesen folyamatosan hírt adunk majd róla a facebookon.
Szombaton kiderült, hogy Nikének tüdőgyulladása van! 2 napos antibiotikumos intravénás kúrát kapott, napi 2-szer ment a klinikára infúzióra. Átálltunk a napi 3-4-szeri etetésre is, mert sajnos 1 hét alatt több mint másfél kilót fogyott, annak ellenére, hogy evett. Léna hazavitte magához, mert ilyen állapotban nem mertük kint hagyni egyedül Tárnokon éjszakára, azóta is Nála van, ha már jobban lesz és nem kell naponta kétszer menni a klinikára, akkor mehetne vissza Tárnokra, de mi jobban örülnénk, ha találnánk neki ideiglenes befogadót. Nem vagyunk könnyű helyzetben, mert Niké nem jön ki más kutyákkal, és extra szökős is. Most, hogy beteg, olyan ideiglenes befogadót kell találnunk, aki ha kell eltudja vinni a klinikára és nincs egész nap (8-10) órát egyedül Niké.

A folyamatos állatorvosi kezelések költségeiről még nem beszéltünk. Niké számlája már most 114.000. Ft-nál tart. Szeretnénk ehhez is segítséget kérni, hogy a pénz ne álljon útjába  teljes gyógyulásának. Ha tudnátok segíteni, akár 500-1000 Ft-tal is, kérjük, hogy utaljátok át a Futrinka Egyesület 10404089-49575251-57561000 (K&H bank) bankszámlaszámára, a közleménybe írjátok bele, hogy NIKÉ.
Köszönjük szépen a sok segítséget, a pozitív energiát amit küldtök Nikének a gyógyuláshoz!
Niké ma visszaköltözött Tárnokra, reméljük csak átmenetileg és mielőbb mehet tovább ideiglenes befogadóhoz.

Újabb beszámoló Pepéről

 Hahó mindenki! Ismét én vagyok az Pepe, mostanában annyit írok magamról, ha így haladunk nemsokára már egy könyv is megjelenhetne rólam - az érdeklődőknek eredeti mancsautogrammal postázzuk!

Szóval a mostani írásomban egy kis nyilvános önvizsgálatot szeretnék tartani, mert hiába a rengeteg fotó az új külsőmről, eddig mégsem értékelték olyan sokra, hogy ilyen keményen készülök a bikiniszezonra…

Tehát a történetem első hosszabb verzióját még régebben megírta az ideiglenes gazdi (legyen ő a Lány :)), én most onnan folytatom, hogy decemberi elválásunk után márciusban ismét hozzájuk tettem vissza a székhelyem; és bizony történtek változások amíg - hogy is mondjam - a számomra legkényelmesebb kerékvágásba zökkent vissza kutyaéletem.

Be kell, hogy valljam Nektek, amikor elhoztak a régi-régi helyemről és megkezdődött a kalandos gazdikeresésem és ide-oda utaztatásom, engem ez egy idő után teljesen hidegen hagyott.

Állandóan új emberek, új szagok, új szabályok, hát kérem öreg vagyok én ehhez! Innentől kezdve kész, megfogadtam, hogy többet én a szívem oda nem adom senkinek, hiszen az se biztos, hogy a holnap hol ér. 

Ilyen lelki állapotban kerültem a Lányékhoz is: tetszett-tetszett a hely, a kaja már akkor is jó volt, ők is kedvesek voltak velem, de ezenkívül nem nagyon hatottak meg mással. Na jó, egy idő után kiharcoltam, hogy a kanapén lehessek, ezért hálám jeléül a fenekemet néha hozzájuk érintettem amikor melléjük feküdtem a kanapéra. Ez szerintem kedves gesztus, mégiscsak a szebbik felemről van szó. Így teltek múltak a napok, és eljött a decemberi elválás ideje. 

Egyszercsak a nap közepén szólt a Lány, hogy megyünk. Én kérdőn néztem rá, hogy mégis hova?

- De, de gyere - mondta ő, és akkor egész jókedvem lett, nahát egy grátisz séta, menjünk menjünk! A lépcsőházban még minden rendben volt, de ahogy kiléptünk a kapun, esküszöm kővé dermedtem ahogy megláttam azt a nagy autót, és éreztem a többi kutya szagát benne. Aztán betettek a nagy autóba és megint elutaztam, új helyre, új szagokba, új szabályokba.

De, hogy végre a tárgyra térjek, ennyi bevezető után; ugye ott akartam folytatni a történetet, hogy márciusban aztán megint ide kerültem a Lányhoz, mivel a télen sem fogadtak örökbe, pedig mi lehetett volna Nálam szebb karácsonyi ajándék? Igen, látom Ti is helyeseltek és bólogattok, hát persze hogy Én az lettem volna, de nem így történt.

Szóval megint itt voltam, ismerős volt minden, persze az ágyam a régi, a kanapé még mindig puha, oké a konyha sem változott, hát ez szuper!

És akkor rájöttem arra is, hogy talán nem igazán volt helyénvaló a viselkedésem még az első alkalommal, hiszen mintha itt jó dolgom lett volna már akkor is.

Megfogadtam magamban, hogy igazán megpróbálok kicsit többet tenni a kapcsolatunkért, és láss csodát...elég volt a fenekem helyett a fejemet a Lány ölébe tenni és már meghatódva, párás szemekkel, elcsukló hangon dicsérgettek, hogy nahát Pepe mi történt veled? És akkor valami egészen jó és meleg érzés fogott el, amit talán már régóta nem éreztem.

Azért öleb nem lettem, azt szögezzük le, habár az, hogy mostanában Édinek, Pupunak, kicsiPé-nek meg hasonló cukormázas dolgoknak hívnak...talán mégiscsak teljesen ellágyultam?

Azt kell, hogy mondjam jó érzés, újra bízni az emberekben, kicsit több érdeklődéssel viseltetni irántuk, de ha ezek után összetörik a szívem mégegyszer??

A másik jó story, ugye a többi kutyával való kapcsolatom. Mondanak engem dominánsak, meg ördögfiának és a környékünkön néhány kutyásnak már olyan menekülési technikái vannak előlem, hogy ihajj. Pedig higgyétek el próbálkozom, de olyan nehéz! Hát, hogyan változzak meg pikk-pakk? Pedig mindennél jobban szeretnék ismerkedni, de nem megy olyan egyszerűen, ennyi minden bűnöm. Mintha Nektek embereknek, mindig olyan jól menne, ugye? De a Lány szerint ebben is egyre jobb vagyok, persze mert mindig mondja, hogy ha így akarok ismerkedni, még jó, hogy menekülnek előlünk, hát akkor magamra vessek. Úgyhogy igyekszem, úriember módjára közeledni, igaz egy kicsit nyomulós vagyok (a megugatott hölgy kutyáktól itt is elnézést kérek), de második szaglászásra már teljesen lehiggadok, talán túlságosan mediterrán a vérem. :)

Amit még mindenképp el akarok mesélni,hogy mennyire szépnek tartanak az utcán! Múltkor külföldiek is megcsodáltak engem, kérdezték,hogy milyen fajta kutya vagyok, erre azt mondták, hogy "some kind of  vizsla mix maybe", erre a külföldiek talán kicsit furán néztek, mintha a vizslára nem ez a kép ugrott volna be, de nagyon megdicsértek!

És persze lehet, hogy a Föld egyik messzi pontján élőknek azóta Én magam vagyok egy hungarikum, ami nem is rossz egy ilyen szeleburdi kis kamasztól, ugye? ;)

Erkennen wir Pepe!

Bevor ich meine Erfahrungen, und meine Beziehung mit Pepe zusammenfassen würde, möchte ich so viel sagen, dass Pepe ist mein erster Pflegehund (na gut, Anselmo war hier zwei Tage lang auch :) ), so kann ich sagen, dass ich nicht so viele Erfahrungen hatte. Ich möchte es betonen, dass es keine Ursache dafür war, dass wir es nicht probieren, aber wir wahebn schon am Anfang über die einzige Schwierigkeit von Pepe gewusst: er hat schlechte Beziehung mit anderen Hunden.

Ich wurde darüber vorher informiert, und ich habe an Facebook von Pepe auch gelesen, und dort war diese Information auch überall, so konnten wir und darauf vorbereiten. Ich erhebe es hier am Anfang auch, weil ich weiss, dass viele Hunde zurückgegeben wurden, da es mit ihnen solches Problem gab, was man schon VORHER wissen konnten. Na, sowas! Bei uns hat es so viel bedeutet, dass wir schon am Anfang von dem Gedanken Abschied nehmen mussten, dass Pepe mit anderen Hunden toben und rennen wird, wer weisst, vielleicht einmal…

Also Pepe kam zu uns s.o.s schnell, bei dem ersten Treffen war er nicht so aufgeregt, er hat die Wohnung rumgeschnüffelt, und er hat sich gelich auf seine Decke (noch auf dem Boden) gelegt.

Dann beginnen wir mit der Vorstellung von Pepe in der Wohnung: an dem ersten Tag, als er zu Hause erstmal allein gegblieben ist, waren wir neugierig, was für Zustaende werden uns willkommen? Die einzige Überraschung war, dass Pepe staerker war als die Tür des Wohnzimmers, er hat es geöffnet, und als wir nach Hause angekommen sind, war er schon auf dem Sofa. Seitdem passt er dorther auf die Geschehen seines Königreiches. Soviel darüber, dass der Hund auf dem Sofa nicht sein kann…ausserdem wurde nichts zerstört (nur eine Socke, darüber spaeter…:)), so gibt es eigentlich kein Problem. So stellte es sich bald heraus, dass er sich wunderbar in der Wohnung benimmt, und weniger als 2 Wochen haben wir ihm dass Bellen abgewöhnt, obwohl er nach den Informationnen des Nachbarns nur 10-12 Minuten lang gebellt hat.

Wie die Tage vergangen sind, wurde Pepe immer lebendiger, und er probierte einige Streiche zu machen: im stillen einen Taschentuch aus dem Müll mopsen, Socken mopsen, die Schaden sind unter 1,5 Monaten, seitdem Pepe hier ist:

-          cca. 5 Stück Taschentücher

-          2 Stück Socken, die Pepe ausgenagt hat

Aber frage ich, was macht Pepe waehrend er allein zu Hause ist? Vielleicht der Arme langweilt sich…Nein, Pepe hat eine vollkommene Strategie ausgedacht: er schlaeft! Unter einem Tag schlaeft er von 24 Uhren 20 Uhren! Jetz sind wir schon da, wenn er bemerkt, dass wir weggehen, dann kommt er von dem Sofa nicht runter, wenn wir nach Hause ankommen, dann kommt er auch nicht immer, er möchte diesen 30 cm Entfernung nicht zurücklegen, aber ich verstehe… (darüber schreibe ich noch bei unserer Beziehung).

Zwischen zwei Schlafperioden spielen wir noch, er mag sehr Ball spielen, ringen, aber nach 10-15 Minuten liegt er, wie er geschossen wurde, der Ball faellt ihm aus dem Mund aus, und er schlaeft weiter…:)

Ich hoffe, dass es schon klar is, dass Pepe und die Wohnungshaltung sind natürlich zusammenhaengende Begriffe!

Dann gehen wir spazieren! Er wartet immer sehr auf die Spaziergaenge, er wedelt mit seinem ganzen Körper! Da wir in der Innenstadt von Budapest wohnen, es gibt keinen solchen Spaziergang, als wir uns mit anderen Hund nicht treffen. So stellte es sich bald heraus, dass Pepe mit dem Treffen anderer Hunde wirklich Probleme hat. So sieht ein Treffen aus:

1. Pepe bemerkt den Hund, und er wedelt, wedelt, wedelt
2. Pepe schnuppert
3. Pepe bellt laut, springt, und manchmal beisst
4. Pepe wurde weggenommen

 Deshalb konnten wir noch in dem Hundegehege auch alleine sein, und bei den Spaziergaengen mussten wir immer die anderen Hunde meiden, aber bisher hatten wir kein ernstes Poblem! Sonst geht er schön an der Leine, manchmal zieht er ein bisschen, aber r wird nach 40-45 Minuten müde, dann geht er langsam hinter mir.

Zurück auf dasHauptproblem: was kann man machen? Es ist keine gute Methode, dass wir andere Hunde meiden, und Pepe möchte auch mit anderen Hunden Freundschaft schliessen, nur seine Methode ist nicht so elegant und zart… Dazu möchte ich sagen, dass Pepe schon 8 Jahre alt ist, und er hat sein leben bisher in einem Garten verbracht, er wurde mit anderen Hunden nicht sozialisiert, ausserdem hat er ein halbes Jahr allein verbracht, so ist es kein Wunder, dass er manchmal etwas nach seinem Kopf tun.

Er benimmt sich manchmal so, wie ein alter baerbeissiger Kerl, den man in eine aktive, lebendige Gesellschaft einführen möchte, Pepe ist selbst Mr. Darcy! Er kann keine Bekanntschaft schliessen, er tut immer spitzige und kraenkende Bemerkungen, sein Benehmen ist nicht gebührend, und die anderen wenden keine Zeit darauf, um ihn kennenzulernen. Er möchte wirklich sehr, nur ist sein Benehmen so, wie ein Elefant im Porzellanladen.

Hier möchte ich Heni erwaehnen, wer sich nach mehreren Futrinka-Hunden mit uns auch beschaeftigt hat, sie hat uns einige Rate gegeben, dafür sind wir sehr dankbar!

Heni hat immer ihre eigenen Hunde zu unserem Treffen immer mitgebracht

Heni hat auf unseres Treffen ihre eigene Hunde auch mitgebracht, mit den Pepe wunderbar ausgekommen hat, nach dem er sie gewöhnlich wie ein Elefant begrüsst haben. Wir sind zusammen spazieren gegangen, und er hat kein schlechtes gemacht, juhuu! Und es stellte sich auch heraus, dass Pepe ein extrem stabiles Nervensystem hat, er hat keine Angst, so können wir mit fürchterlichen Dingen nicht erziehen.

So probierten wir in dem ersten Kreis mit Leckereien lernen, wir haben die Aufmerksamkeit von Pepe mit Leckereien gebunden, bis ein anderer Hund in der Naehe ist, und mit Leckereien belohen, wenn er etwas gutes macht usw. Das geht leider nicht! Es hat gut funkzioniert, bis Würstchenstücke waren ber mir, als ich nur mit Trockenfutter probiert habe, hat er nur so viel gesagt: ”Wirklich? Damit? Hah!”

So haben die Leckereien keinen völligen Erfokg geholt, trozt waren meine alle Mantel voll mit Futter so, dass es für die alle Hunde in dem Bezirk genug gewesen waere. :)

Natürlich konnten wir ihn in das Hundegehege auch nicht hineingehen, und auf der Strasse mochte auch keinen Hund mit ihm Freundschaft schliessen.

Dann kam der naechste Kreis: der Maulkorb, juhhu! Wie können wir ihn daran gewöhnen? Ich habe alles gelesen, damit wir die entsprechende Methode finden, aber wir mussten uns nicht beeilen, da die alle Maulkorbe waren schlecht auf seinen Kopf. (Er hat wunderbaren schönen Kopf, aber unverhaeltnismaessig :) ).

Zum Glück haben wir dieses Problem auch gelöst, und wir haben mit einem wunderschönen Ledermaulkorb begonnen. Am Anfang haben wir mit dem Korb nur gespielt, ich habe nicht gezwungen, aber wir sind nach einer Woche mit dem Maulkorb spazieren gegangen. In den ersten 5 Minuten stört es noch ihn, aber dann spaziert er wunderschön in dem Maulkorb, ich denke, es ist ein wahrer Erfolg! (Hundeanfaenger – Problemhund 1-0)

Es gibt schon kleine Erfolge, wir gehen langsam fort, wir probieren uns immer anderen Hunden naehern.

Es ist manchmal nicht einfach, ich bin auch vielmal ungeduldig, es eaergert mich, dass es ihm nicht geht, aber dann gelingt es im allgemeinen, und wenn nicht, dann naechstes Mal, und man freut sich, weil die alle Beschaeftigungen macht mir und dem Hund auch Spass, und wir lernen auch. (Nicht nur immer der Hund hat Problem, nicht wahr?)

Pepe kann lernen und aendern, aber er bracht dazu Geduld und Konsequenz! Wenn jemand so denkt, dass man es nicht lernen kann, dann kann ich dazu so viel sagen, dass ich 22 Jahre alt bin, ich konnte die konsequente Erziehung noch nie ausprobieren, aber meine Arbeit hat sehbaren Erfolg, und ich freue mich sehr darauf. Deswegen fühle ich mich selbst besser, und es ist mir ein fröhliches Gefühl, dass wir zusammen mit dem Hund etwas erreichen konnten.

Und jetzt möchte ich über unsere Beziehung mit Pepe schreiben:

Pepe ist kein Schosshund, er ist schlüpft nicht und er ist nicht sentimental. Jemand möchte solchen Hund, jemand nicht. Pepe evaluiert und ist für das Essen, für das Spielen, für das Sofa und für seine Decke dankbar, aber nur eigenartigerweise. Manchmal schaut er sich an, was wir in der Wohnung machen, er horcht sich, und er kauert neben mich, wenn ich auf dem Sofa sitze. Aber er klettert oder er krempt seinen Kopf in meinen Schoss nicht. Er sieht nicht immer in meine Augen, wenn ich zu ihm spreche. Im Allgemeinen interessiert er sich für nichts. Ich möchte noch ausheben, dass Pepe schon alt ist, er ist solch. Er interessiert sich nicht, wenn wir weggehen, oder wenn wir nach Hause gehen, er konstatiert, aber es gibt kein Sprung, manchmal schwaenzelt er ein bisschen. Dann geht er auf das Sofa zurück, und alles geht weiter. Pepe lebt in seiner Welt, er ertraegt alle Leute (Kinder, Fremden, Alten), er misshandelt niemanden, aber er braucht viel Zeit, bis er sich zu jemandem angebunden kann.
(Es ist die Schrift der Pflegemutter von Pepe).

(Vielen Dank für die Übersetzung von Kemenczky Dóra)

Marshall mit den Augen seiner Pflegefamilie

Wir haben Marshall schon früher kennengelernt, als er zu uns kam. Zuerst hat er die Hundeschule anständig beendet, die fast zwei Monate lang gedauert hat. Dann haben wir lange Spaziergänge gemacht, um einander besser kennenlernen zu können. Bei unserem ersten Treffen habe ich mich darüber sehr gewundert, dass ein Hund in so schlechten Zustand geraten kann. Und es war mir auch überraschend, dass er trozt seinem schlechten Vorleben an die Menschen vertrauen möchte. Er war immer fertig alles zu tun, damit jemand ihn streichelt, oder ein weinige Liebe bekommt.

Trotzdem er abgemagert war, und misshandelt wurde, in seinen Augen war der Flimmer, dass er jemandem (EINEM HERRCHEN) gehören will. Deshalb vertraut er immer an eine neue Beziehung, und er macht alles dafür. So ist die Hundeschule auch sehr gut gelungen, und deshalb habe ich mit meinem Mann daran gedacht, dass wir Marschall gern aufnehmen würden, damit er im Winter nicht in dem Zwinger sein soll, bis er einen eindlichen Platz findet.

 Als ich Kind war, haett ich schon einen Hund, mit dem ich zusammen aufgewachsen bin. Mein Mann hat Hundeerfahrung, aber bisehr mochten wir in Wohnung keinen eigenen Hund halten. Aber wir haben so viel daran gedacht, bis wir so entschieden haben, dass wir es mit Marshall ausprobieren. Wir werden ansehen, wie wir unere Arbeit mit den Spaziergängen verinigen können, bzw. ob wir die Ansprüche des Hundes befriedigen können. Als wir der Deutsche Dogge Gruppe gesagt haben, dass wir Marshall nach Hause bringen möchten, alle haben sich darüber sehr gefreut. Nur haben wir nicht gewusst, wie er sich in der Wohnung benehmen wird, ob er stubenrein ist, oder ob er sich in einem kleineren Platz auch wohl fühlt. Aber diese Sachen haben uns nicht zurückgehlaten, so aben wir ihm eine Chance gegeben, und wir haben ihn nach Hause gebracht.

Am ersten Tag haben wir den Hundekosmetiker besucht. Da er ein riesengrosser Hund ist, und er hat bisher in Zwinger gelebt, haben wir so gedacht, dass es besser wäre, wenn ein Fachmann ihn erstmal baden lässt. Bei dem Kosmetiker hat er sich wunderbar benimmt. Das Baden hat er genossen, besonder weil er inzwischen gestreichelt war. Mit dem Fön hatte er auch kein Problem. So hat der Kosmetiker ihn gleich in Herz geschlossen. Nach dem Baden wurde sein Fell wunderschön und glänzend.

Dann sind wir einkaufen gegangen, um Futter, Leckerei und den obligatorischen Maulkorb zu kaufen. Als wir in das Geschäft getreten haben, ist er gleich sittsam neben mir gegangen, als es eine gewöhnte Sache wäre. Ein netter Verkaufer hat uns geholfen, und bisher wir über die Hunde gesprochen haben, haben wir bemerkt, dass der Hund auffällig stillgeblieben ist. Wir haben zu nahe den Leckereien gestanden, und bisher wir gesprochen haben, hat er mit seinem „winzigen” Mund die Leckereien ausprobiert.

Dann sind wir nach Hause angekommen. Am Anfang mochte er von unserer Nähe nicht weggehen, aber sein Bett war in dem anderen Zimmer bequem vorbereitet. Aber es war nicht so sicher, als neben uns sein. Am Abend mussten wir eine halbe Stunde weggehen, und wir waren neugierig, wie er sich benehmen wird, ob er etwas zerstört. Auf besonderer Weise, als wir nach Hause ankommen sind, war alles an seinem Platz, er hat keinen Pantoffel, kein Papir, und keine Socke genagt. Wir waren sehr stolz, dass kein Problem mit ihm wird, und er kann gut alleine bleiben.

Dann haben wir behauptet, dass Marshall trotzt kein Engel ist, weil ich einen Teller auf dem Boden gefunden habe. Zuerst habe ich nicht gewusst, was auf dem Teller sein konnte, und wie es auf den Boden ist. Nach einiger Zeit habe ich herausgefunden, dass Kekse und Kuchen auf dem Teller waren, die surlos verschwunden sind. So haben wir schon gewusst, was die Schwäche von Marshall ist: sein Bauch. Dafür tut er alles. Wenn es nötig ist, dann schleicht er vorischtig und klaut er die feine Bissen (als er kein Essen bekommen würde). Sonst bei dem Essen müssen wir darauf achten, dass er nicht viel und nicht gleich zunehmen darf, da seine Hüfte ihm weh getan hat (und manchmal noch immer), besonders sein Hinterbein. So konnte er nur mit Massen essen, weil er zu viel zugenommen hätte, hätte er noch grössere Schmerzen gehabt, deshalb haben wir darauf geachtet.

Am Anfang, nachdem er zu uns eingezogen hat, mochte er aus unserem Zimmer nicht ausgehen. Er hat eher auf dem Boden geliegt und uns gesehen, als er in das andere Zimmer geht, wo sein bequemes Hundebett war. In der ersten Nacht hatten wir deswegen ein Problem, weil wir ihn aus unserem Zimmer ausgeschlossen haben, und er hat es so bemerkt, dass wir ihn exiliert haben. So haben ich in der Nacht mehmals darauf aufgewachsen, dass er sehr leise weint. Am nächsten Abend habe ich emfphlen, dass wir die Tür des Zimmers geöffnet lassen, und wir werden ansehen, was er macht. Es war erfolgreich. Als wir schlafen gegangen sind, hat er uns noch einmal kontolliert, ob wir in dem Bett sind, dann ist er in das andere Zimmer gegangen, und er hat die ganze Nacht über geschlafen.

Also, Marchall ist ein vollkommerer Wohnungshund. Er ist 100% stubenrein (bisher ist niemals Unfall geschehen), er nagt nichts. Wenn wir kein Essen auf dem Tisch lassen, dann geht er nicht in die Nähe der Küche. Als wir zu Hause sind, dann liegt er ruhig auf seinem Teppich, oder geht er in das andere Zimmer auf sein Hundebett. Am Anfang probierte ich mit ihm zu spielen, aber nach 5 Minuten findet er es überdrüssig, und es interessiert ihn nicht mehr. Er wartet eher darauf, dass er gestreichelt und geliebt wird.
Ich kann nur eine winzige schlechte Dinge erwähnen. Als er sein Kopf schüttelt (es kommt manchmal vor), dann sein Speichel fliegt überall. Meiner Meinung nacht ist es „Dogge-Krankheit”, und wenn jemand diese Rasse kennt, ist es ihm nicht überraschend. Es ist mir neu, aber er beginnt schon zu lernen, wenn er sein Kopf schütteln möchte, dann geht er aus dem Zimmer raus, dann kommt er zurück.
Daneben hat er es auch schon gelernt, wenn er Wasser getrunken hat, dann wartet er, bis wir seinen Mund abwischen. Am Anfang hat er es nicht verstanden, aber später hat er es schon genossen, und heute trinkt er schon mehrmal, als es nötig wäre, damit sein Mund eine kleine Massage bekommt.
In der Wohnung gibt es noch eine Frage: das Sofa. Wir haben noch nicht gesehen, dass er auf dem Sofa gelegen hätte. Obwohl er einmal wahrscheinlich ausprobiert hat, weil wir einmal am Abend bemerkt haben, dass sein Vorderbein ihm weh tut.

An Weihnachten haben wir die Eltern besucht, dort hatte er keine Sorge darum, wo er schlafen darf. Es wurde ihm zugelassen, dass er auf dem Sofa liegt, dann konnte man ihn dorther nicht unter stören. Er hat sich dort sehr bequem gefühlt, und dorther betrachtete er die Welt um sich. Er hat sich zwischen den Kinder sehr geduldig benommen. Er hat ruhig gelassen, dass die Kinder um ihn rennen, und er wurde viel gestreichelt.

Nach Weihnachten sind wir nach Hause gefahren, und ich war neugierig, ob er auf das Sofa kommen wagt. Aber er speichert die Regel getrennt, und er weisst, dass es hier zu Hause nicht darf.
 Es gibt noch einen Teil des Lebens in der Wohnung. Was mach der Hund, wenn er sieht, dass wir von Hause weggehen?In den ersten Tage hat er es sehr schwer ertragen, er hat aich sicherlich daran erinnert, als sein ehemaliger Besitzer ihn bei seinem Bekannten gelassen hat. Al siwr zu der Tür gegangen sind, und Marshall hat keine Leine bekommen, dann weinte er gleich, dass wir ihn dort lassen. Es war nicht so laut, er hat nur ein bisschen geweint. Aber wir wohnen in einer Wohnsiedlung, und dsie Wohnung hat dünne Wände, hat unser netter Nachbarn uns gesagt, dass der Hund vom Morgen stundenlang winselt. Ich habe es gar nicht geglaubt, weil wir bei der Zeitpunkt, den der Nachbarn gesgat hat, waren wir zu Hause, und der Hund hat nicht  gewinselt.
 

Wir haben uns zu Heni für Hilfe gewendet, damit der Nachbarn auch froh wird, Heni war in der Hundeschule unser Trainer. Sie hat uns viele gute Dinge beraten, was wir mit einem weinenden Hund tun können. So hat Marshall ein Spielzeug „Kong” bekommen, das man mit vielen Leckereien füllen kann, und mit dem der Hund sich lange bindet. Seitdem ist das Spielzeug unser treuer Genosse, und als wir uns anziehen beginnen, dann wartet Marshall schon darauf, dass er sein gefülltes Spielzeug, und er konzentriert sich nur auf das Kong, und nicht auf anderes. Seit dem weint er gar nicht in der Wohnung. Er bellt auch nicht, wir haben nur ein oder zweimal seinen Ton gehört, als er in dem Garten unserer Eltern war. Dann wenn jemand vor dem Tor weggeht, und Marshall war gerade in dem Garten, ist er begeistert gelaufen, um seinen Territorium zu schützen, und er hat auf seinem tiefen Ton gebellt. Seine Begeisterung hat nicht lange gedauert.

Wir lassen schon Marshall ruhig zu Hause, er hat nichts zerstört, und er stört den Nachbarn schon nicht, dank der Heni un dem Kong. Er geniesst nur, dass er in warmer Wohnung sein kann, und wenn wir zu Hause sind, dann wird er viel gestreichelt.

Un der Höhepunkt des Tages ist der Spaziergang…

Wir haben über Marshall gewusst, dass er andere Rüden nicht liebt, due Ursache kennen wir nicht. Er kommt mit Hündinnen gut aus (wir haben einige Bilder bei den Eltern gemacht, wie er sie liebt), aber mit Rüden nicht. So haben wir bei den Spaziergängen sehr geachtet, damit kein Konflikt sein. Am Morgen und am Abden machen wir einen schnellen Kreis, damit er sein Geschäft erledigt kann, und unter dem Tag machen wir noch ein oder zwei langen Spaziergänge. Wir wohnen auf dem Bachufer, und in der Nähe gibt es kein eingezäuntes Hundegehege, deshalb müssen wir mit Marshall sehr vorsichtig sein, weil es solche Menschen gibt, die ihre Hunde ohne Leine holen. Da wir die Reaktionnen von Marshall nicht kennen, so weichen wir eher dem Treffen aus. Wir hatten noch bisher keinen Konflikt. Sogar kommt er auf überraschender Weise mit Rüden auch gut aus, wenn wir ihm einige Zeit lassen, damit er sich löst.

Gerade hat er jetzt einen neuen Freund gefunden, einen schwarzen Labrador Rüde. Er ist auch kastriert, wie Marshall, und nach seinem Herrchen kommt er bisher mit anderen Rüden auch nicht aus. Es war sehr gutes Gefühl zu sehen, wie sie miteinander spielen. Bei ihrem ersten Treffen hat der labrador sehr gebellt, weil er Angst vor der grossen Dogge hat, aber als er sich beruhigt hat, wurden aus dem zwei alten Hunden (der Labrador ist auch alt) zwei Welpen: sie haben sehr lange gespielt. Seitdem haben wur uns noch getroffen, und vor dem ersten Minuten gab es grosse Freude, und die Hunde rennen, springen und spielen (der Bein von Marshall tuti hm schon kein weh). Beider Hund ist sehr begeistert. Ich kann dazu nur so viel sagen, dass Marshall am Anfang vor anderen Rüden Angst hat, und er kann mit der Situation nichts beginnen, aber wenn er fühlt, dass kein problem ist, dann kann das Spielen beginnen.
Er hat noch einen Freudn, der Rüde ist. Er ist ein winzigkleiner Schosshund, und sie spielen und spazieren gerne zusammen. Diese neuer Freund ist so klein, dass er muss auf seinem zwei Hinterbein stehen, um Marshall zu riechen, und es strört ihm auch nicht.

Wenn wir bei dem Spaziergang mit anderen Hunden nicht treffen, dann spazieren wir sehr schön, wie eine Dogge. Am Anfang geniesst er sehr, dass er raus sein kann, aber wenn er ziehen probert, dann sage ich langsamer und ziehe ich die Leine, dann nimmt er den Tempo zurück. Wir haben schon ausprobiert, wie er reagiert, wenn wir mit ihm an Leine laufen, und er hat es sehr geliebt. Nach dem Laufen habe ich ihm langsamer gesagt, dann ist er schön gegangen. Manchmal geht er ein bisschen vor mir, mancham ein bisschen hinter mir. Er achtet immer, wenn wir einen Fahrweg durchgehen. Am Ende des Spazierganges springt er in dem Fahrstuhl und sitzt sehr schön. Dann lässt er, dass wir vor der Tür noch seine Pfoten wischen.
Also alles in einem:

Marshal kam in sehr schlechten Zustand in die Betruung von Deutsche Dogge Rettung, und er wurde sehr schon in Ordnung gebracht. Sein Bein hat ihm lange weh getan, aber jetzt fühlt er sich sehr wohl. Sein Bein wurde viel muskulöser, und er ist immer muiger, er springt glüklcih in die Luft auf, was am Anfang undenkbar war. Er muss Medikament einnehmen, aber er hat ein solches Medikament auf Beinschmerzen bekommen, das er nur einmal pro Monat einnehmen muss. Er ist eine wunderbare Deutsche Dogge, er lernt fleissig. Er möchte sehr entsprechen, und den guten Beispiel folgen. Er mag vor allem Liebe bekommen, und es probiert er auf seiner Weise entgelten. Er kann sehr vernünftig auf uns sehen, als wir zu ihm sprechen. Er ist sehr gehorsam, manchmal passieren einige klenen Unfälle, die wir immer korrigieren, und zweitens weisst er schon, was er machen soll. Er geniesst sehr die Wohnung, er sieht gerne zusammen mit uns fern, und am Abend geht er auf seinen Platz und schläft er ruhig dort. Er ist einfach ein vollkommener Hund, er mag innen faulenzen, wenn es draussen kalt ist. Und er mag in dem Garten rennen, wenn er mit einem Hundefreund spielen kann. Und er mag vor allem einfach geliebt werden!:-)

(Es ist die Schrift von dem Pflegefrauchen von Marshall, Nelli.)
(Vielen Dank für die Übersetzung von Kemenczky Dóra.)

Marshall ideiglenes befogadói szemével

Azt a feladatot kaptam, hogy írjak Marshallról, mivel én (mi a párommal) lettem az ideiglenes befogadója.

Igazából már sokkal hamarabb meg kellett volna írnom, de egyszerűen valahogy sosem jutott rá idő, és igazság szerint várni is szerettem volna vele egy picit, hogy hátha rátalálok Marshall valamilyen rossz oldalára is, hogy ne csak jót kelljen róla írnom, de ez nem jött össze…

Így következzen a beszámoló.

Marshallal az ismeretségünk korábban kezdődött, minthogy befogadtuk volna őt magunkhoz. Először tisztességesen végigcsináltuk a kutyasulit, ami majd két hónap volt. Először is hosszú sétákra mentünk, hogy megismerhessük egymást. Legelső találkozásunkkor nagyon meglepődtem, hogy mennyire rossz állapotba lehet hozni egy kutyát… Az pedig még meglepőbb volt számomra, hogy a kutya minden megpróbáltatása ellenére is próbált bízni az emberekben. Mindig késznek lenni és bármit megtenni egy simiért vagy csak azért, hogy bújhasson egy picit és szeretet kapjon.

Nos Marshall ilyen volt, akármennyire is rosszul bántak vele előtte, akármennyire is lefogyott, a szemében ott volt az a csillogás, hogy Ő tartozni akar valakihez (egy GAZDÁHOZ). Ezért Ő bármikor bizalmat fektet egy új kibontakozó kapcsolatba, cserébe bármit megtesz. Épp ezért sikerült nagyon jól a kutyaiskola, amiről már olvashattatok az előző beszámolókban. Ezért gondolkodtunk el rajta a párommal, hogy Marshall az a kutya, akit szívesen befogadnánk, hogy ne a hideg kennelbe kelljen átvészelni a fagyos telet, amíg rá nem talál a megfelelő személy.

Kiskoromban volt már kutyám, akivel együtt nőttem fel. Párom is tapasztalt kutyatartó, de eddig lakásba egyszerűen nem szerettünk volna saját kutyát. De addig-addig tanakodtunk és törtük a fejünket, mígnem arra a döntésre jutottunk, hogy Marshallal teszünk egy próbát. Meglátjuk, hogy össze tudjuk e egyeztetni a munkánkkal a sétákat, a figyelmet, illetve ki tudjuk e elégíteni a kutya igényeit is. Amikor szóba hoztuk a német dogos csapatnál, hogy szeretnénk haza hozni a nagy dömpert mindenki nagyon örült neki. Csak azt nem tudtuk, hogy fog viselkedni lakásban, mert az előző gazdáiról nem tudtunk sokat, így azt sem, hogy szobatiszta e, vagy épp megleli e a helyét egy kisebb helyen. De ezek a tények nem tartottak vissza minket attól, hogy adjunk neki (magunknak) egy esélyt, így hazahoztuk.

Első nap elment kozmetikushoz, mivel egy nagyobb dömperről van szó, és eddig mégis kint volt egy kennelben gondoltuk nem árthat, ha nem mi fürdetjük meg elsőre, hanem rábízzuk egy szakemberre. A kozmetikusnál fantasztikusan viselkedett. A fürdés egyáltalán nem volt ellenére, főleg hogy közben ment a szeretgetés. A hajszárítóval sem volt semmi problémája. Így a kozmetikus hamar szívébe zárta. Nagyon szép csillogós bundája kerekedett hirtelen az alapos fürdetés után.

Így már teljes „harci díszben” jöhetett a bevásárlás kaja terén, és a jutalomfalatok sem maradhatnak el, na meg a kötelező szájkosár. Amint bementünk az üzletbe, illemtudóan jött, mintha egy teljesen megszokott dolgot csinálnánk. Kaptunk is egy kedves eladót, aki segített nekünk és miközben a Futrinkáról meg a kutyákról beszélgettünk, egyszer csak azt vettük észre, hogy a kutya feltűnően csendben van. Hamar rá is jöttünk miért: túl közel álltunk a kimérős jutalomfalatokhoz. Így amíg mi beszélgettünk ő kóstolgatott dog módjára a pici kis szájával. Szóval itt be is írtuk neki, hogy többet nem megyünk együtt vásárolni, mert amíg mindenkit a mancsai köré csavar, addig vagy tízszer jóllakik közben.

Utána jött a nagy hazaérkezés. Először el sem akart mozdulni mellőlünk pedig volt egy saját fekhelye a másik szobában kényelmesen megágyazva. De az nem volt olyan biztos, mint mellettünk lenni (közben biztos köddé váltunk volna, vagy épp elnyelt volna a szoba fala, legalábbis biztos ez járt a fejében). Este el kellett mennünk itthonról egy fél órára gondoltuk addig is teszteljük az új lakót, hogy mit rombol meg hasonlók. Viszont furcsa mód, ahogy hazaértünk minden a helyén volt, nem piszkított be a lakásba, nem rágott meg papucsot, zoknit vagy épp papír fecnit. Nagyon büszkék voltunk ám, hogy elsőre úgy tűnt nem lesz vele semmi gond (később sem lett). Utána rájöttünk, hogy azért mégsem egy angyal Marshall, mert a földön találtam egy tányért. Először rá sem tudtunk jönni, hogy mi lehetett benne, főleg arra nem, hogy került a földre. Kis idő múlva megvilágosodtunk: keksz meg apró süti volt a tányér tartalma, ami nyomtalanul eltűnt (persze annyira nem nyomtalanul, mert utána valaki nagyon nem volt éhes). Így meglett Marshall gyenge pontja: a HASA. Azért bármit megtesz. Ha kell óvatosan settenkedik és elcseni az elfelejtett falatokat (nem mintha nem kapna rendesen enni). Pedig az etetésénél figyelnünk is kell, mert nem szabad hirtelen sokat híznia, mivel fájt (néha még most is fáj) a csípője, főleg a hátsó lába. Így csak mértékkel ehetett, mert ha túl sokat hízott volna egyszerre, akkor csak még nagyobb fájdalmai lettek volna, ezért figyeltünk rá.

Miután beköltözött hozzánk eleinte nem is akart kimenni a szobánkból. Inkább kuporgott magában a földön és figyelt minket, minthogy átmenjen a másik szobába ahol egy puha fekhely várta és ott aludjon. Első éjszaka ebből problémánk (inkább nekem) is volt, mert kizártuk a szobánkból, amit úgy érzékelt, hogy száműztük őt. Ez azt eredményezte, hogy az éjszaka folyamán arra ébredtem fel néha, hogy alig hallhatóan nyüszögött vagy sírt nem is tudom pontosan, de a lényeg hogy én nem tudtam tőle aludni, a páromat nem igen zavarta. Ezek után másnap este ragaszkodtam hozzá, hogy hagyjuk nyitva a szobaajtót, meglátjuk, mit csinál alapon. És láss csodát: a kutya lámpaoltásnál még leellenőrzött minket az ágyban, hogy alszunk és megvagyunk, utána pedig mint aki jól végezte dolgát kisétált a saját helyére és átaludta az éjszakát. Így meglett a gyógyír az esti hangoskodásra, ami csak engem zavart.

Szóval egy szó, mint száz Marshall tökéletes lakáskutya. 100%-ig szobatiszta (eddig egyszer sem történt baleset) nem rág szét semmit, nem kóstol meg semmit, amire nem kap engedélyt. Ha kaját nem hagyunk az asztalon az orra előtt, amit megszerezhet, akkor az asztal közelébe sem megy. Amikor itthon vagyunk sem igazán pörgős fajta: nem ugrándozik, inkább elfekszik mögöttünk a kis szőnyegén egy darabig őrködik mellettünk és utána átvonul a saját szobájába pihenni. Eleinte próbáltam vele játszani, de kb. 5 perc után megunja a dolgot, vagy egyszerűen tudomást sem vesz a játékról. Helyette inkább azt várja, hogy simogassam, szeretgessem, bújhasson a nagy fejével.

Egy negatív dolgot tudok talán itt csak megemlíteni (tényleg apróság), hogy amikor épp megrázza a fejét (ami elő szokott fordulni néha), akkor a nyál repdes száz irányba. A véleményem szerintem ez dog "betegség" és egyáltalán nem meglepő annak, aki ismeri ezt a fajtát. Nekem ez új dolog még, de már kezdjük megtanulni, hogy ha épp fejet akar rázni, akkor szépen kifordul a szobából és utána bújik csak vissza.

Mindemellett azt is lelkesen megtanulta, hogy miután ivott (ami egy külön mesterség nála), megvárja, amíg megtöröljük a száját. Eleinte nem értette, hogy ez mire jó, később már külön élvezte a dolgot, és manapság már odáig fejlődött a dolog, hogy kétszer háromszor is belebukik egymás után az itató tálba, csakhogy egy kis masszázst kapjon a pofija.

Lakásban való lét terén nagy kérdés volt még a kanapé is… A szóban forgó fekvőhelyre, egyszer sem mert feljönni, legalábbis amikor láttuk volna. Bár egyszer nagy valószínűséggel megpróbálkozott vele, mert amikor hazajöttünk egyik este láttuk, hogy furán sántít az első lábára. Szerintem bepróbálkozott a kanapéval, csak nem volt számára megfelelő magasság, így maradt a saját ágyánál.

Na már most, amikor Karácsonykor elmentünk a szülőkhöz, ott nem igen volt gondja azzal, hogy hol feküdjön. Mivel elsőre meg lett neki engedve, hogy felmenjen a kiszemelt kanapéra, utána onnan le sem lehetett zavarni. Teljes kényelembe helyezte magát, és figyelmesen szemlélte a körülötte lévő világot. Gyerekek között nagyon türelmesen elvolt még a karácsonyi zsongás közben is. Nyugodtan hagyta, hogy rohangáljanak körülötte, sőt a nyomorgatást is nagyon jól viselte.

Karácsony után, ahogy hazajöttünk, kíváncsi voltam, hogy fel mer e jönni a kanapéra, de rájöttem, hogy külön raktározza a szabályokat, amit ott szabad volt, azt tudja, hogy itthon nem érvényes. Így megy a rend is a kis buksijában.

Ezek után a lakásban élés már csak egy részlete maradt ki: mit csinál a kutya, ha látja, hogy elmegyünk otthonról? Az első napokban nagyon rosszul viselte a dolgot, szinte biztosan élt még benne a kép, amikor eredeti gazdája otthagyta őt egy ismerősénél. Így amikor csak mentünk az ajtó felé, és ő nem kapott pórázt ment a sírás, hogy miért hagyjuk ott. Nem volt  nagyon vészes, csak nyüszögött picit. De mivel panellakásban lakunk és vékonyak a falak, így szóvá tette a lelkes szomszédunk, hogy a kutya órákat vonyít az ajtóba hajnaltól…. Elég nehezen hittem el, mert amelyik időpontot belőtte a szomszéd akkor mi itthon voltunk és nem nyüszögött, főleg nem vonyított a kutya…

Na de hogy mindenki boldog legyen Henihez fordultunk segítségért (a kutyasuli alatt ő volt a trénerünk). Ő látott el jó tanácsokkal, hogy mit lehet tenni egy síró kutyával. Így Marshall kapott egy kong nevezetű játékot, amit meg lehet tölteni mindenféle finomsággal és a kutya figyelmét hosszú időre leköti. Azóta hűséges társunk a játék, és amikor csak elkezdünk öltözni Marshall alig várja, hogy megkapja a mindenféle jóval megtömött kis kongját, fürkésző tekintetében már csak azt látjuk, hogy a játékra koncentrál, semmi másra.

Azóta egyáltalán nem ad ki hangot a kutya a lakásban. Ugatni nem igen szokott, eddig egyszer kétszer hallottuk a hangját, amikor a szülők kertes házánál házőrzőnek képzelte magát. Akkor, aki csak elment a kapu előtt, és ő épp kint volt az udvaron aktuális dolgát végezni, lelkesen rohant, hogy megvédje a területet és mély hangján elkezdett ugatni. A fellángolás nem tartott sokáig, mert az illető vagy gyorsan tovább állt, vagy rá lett szólva a kutyára, aki utána lelkesen, mint aki jól végezte a dolgát abbahagyta az ugatást.

Marshallt most már nyugodtan hagyjuk itthon, egyszer sem tett kárt eddig semmiben, nem zavarja a szomszédokat (hála ezért Heninek, meg persze a kongnak). Csak élvezi, hogy meleg lakásban lehet, amikor itthon vagyunk folyton szeretgetjük.

A nap csúcspontja pedig nem más, mint a séta….

Marshallról tudtuk, hogy nem igazán csípi a kan kutyákat, hogy miért az okát nem ismerjük. Szukákkal jól kijön (szülőknél készült képeken látszik mennyire jól), de a kanokkal valamiért nincs megbarátkozva. Így a sétáknál nagyon figyeltünk nehogy konfliktus legyen (mégiscsak új lakóról van szó a környéken, aki nem más, mint egy német dog).

Napi séta rutinja egyszer lemegyünk vele korán reggel és késő este egy-egy gyors körre, hogy elvégezze feladatát. Napközben pedig ahogy időnk engedi egy-két hosszabb séta jár a lakáslakónak.

Egy patak partján lakunk, és a közvetlen közelünkben nincs körbekerített kutyafuttató, csak kijelölt területek, épp ezért fokozottan figyelünk Marshallra, amikor lemegyünk sétálni, mert itt vannak olyan lelkes emberek, akik póráz nélkül nyugodt szívvel odaengedik kutyájukat ismeretlen kutyához. Mindegy, hogy mi épp rövidre fogjuk a pórázt, hogy elkerüljük a találkozást, mert még mi sem ismerjük a kutya reakcióit… Szóval nem igen fejlett itt a kutyasétáltatási etikett (ezzel nem akarok megbántani senkit). De ha én azt látom, hogy közelít felénk egy idegen kutya a gazdájával akkor megkérdezem, hogy nem gond e ha odamegy az én kutyám szaglászni esetleg ismerkedni… Errefelé viszont már találkoztunk olyannal, akinek a kutyája ugatva rohant felénk a patak túlpartjáról át a hídon, miközben gazdája nyugodtan telefonált. Nem is zavartatta magát, hogy a kutyája épp merre jár… Az ilyeneket én csak felelőtlen gazdának tudom hívni.

Azt szeretem a legjobban, amikor miniatűr kutyák félelmükből támadnának Marshallnak, ő meg szegény néz rám, hogy mit csináljon egy ekkora mérettel…

De már ezeket is elég jól szűrjük és nem igen volt még incidensünk. Sőt meglepő módon egész jól kijön kan kutyákkal is, ha hagyunk egy kis időt, hogy oldódjon.

Épp pár napja sikerült összeszedni neki egy új havert, egy fekete labrador fiút. Szintén ivartalanított mint Marshall, és a gazdája szerint nem igazán volt még jóban többi fajtársával, így jó volt látni, hogy nagyokat játszanak. Első találkozásuknál nagy ugatás volt a labi részéről, mert tartott a nagyobbra nőtt dogtól, de amint megnyugodott és látta, hogy nincs mitől félnie, a két öreg harcos (a labi sem épp fiatal) átváltoztak kölyökkutyává: fark csóválva, ugrándozva játszottak kifulladásig. Azóta találkoztunk még velük és akkor már első perctől kezdve meg volt az öröm, hogy végre egy ismerős, ekkor már alap dolog volt a rohangálás, játszás meg ugrándozás (és itt említeném meg, hogy Marshall lába már egyáltalán nem fáj). Nagyon lelkes mindkét kutya. Ezek után csak annyit tudok mondani, hogy lehet hogy először Marshall tart a kan kutyáktól (mert nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel), viszont amint érezi, hogy nincs semmi gond nyugodtan lehet csóválni és kezdődhet a játék.

Sikerült még egy kannal összebarátkoznia: egy kisebb kis döggel, aki a bokájáig sem ér fel, de attól függetlenül nagyon szeretnek együtt sétálni és ugrálni. Meg kell jegyeznem az új haver olyan pici, hogy két lábra kell ágaskodni, hogy meg tudja szagolni Marshallt, de még ez sem zavarja.

Ha séták alkalmával pedig nem épp más kutyákkal való viszonyát vizsgáljuk, akkor szépen sétálunk, csak olyan dogosan. Először nagyon élvezi, hogy kint lehet, de amint próbálna picit húzni elég csak megrándítanom a pórázt és rászólni, hogy lassabban, azonnal visszavesz a tempóból. Ma kipróbáltuk, hogy milyen egy kis futást is belecsempészni a sétába, egyszerűen imádta, de amint szóltam neki, hogy most már szépen megyünk azonnal visszavett a tempóból és baktat. Hol picit előttem, hogy feltérképezze a terepet, hol pedig mögöttem jön. Mindig figyel, amikor az autóúthoz érünk türelmesen vár, mikor megyünk már át. Séták végén pedig nagy lelkesen bevágódik a liftbe és leül, míg fel nem érünk. Utána be az ajtón és toporog, amíg megvagyunk a lábtörléssel, majd pedig jöhet a jól megérdemelt pihenés.

Szóval a végén összefoglalva a dolgot:

Marshall nagyon rossz állapotba került a fajtamentéshez, sikerült elég szépen helyrehozni. A lábfájása nagyon sokáig megmaradt. Most már nagyon jól elvan. Szépen izmosodik a hátsó lába, egyre bátrabb vele (ha nagyon boldog tud ugrálni a levegőben, ami eleinte elképzelhetetlen volt). Igaz gyógyszert kell szednie, de nem vészes, mert a lábfájására olyan „gyógypirulát” kapott, amit havonta egyszer kell bevennie, és cserébe kutya baja. Egy imádni való német dog, folyamatosan tanul. Nagyon szeret megfelelni, és követni a jó példát. Lételeme a bújás, imádja ha szeretetet kap, és ezt megpróbálja a maga módján viszonozni. Nagyon értelmesen tud nézni az emberre, amikor hozzá beszélnek. Szinte mindig szót fogad (vannak néha apróbb balesetek, de amint korrigálva van a dolog, másodszorra már tudja, mit kell tennie). Imád lakásban lenni, és együtt tévézni velünk, majd pedig este elvonulni és nyugodtan szuszogni a helyén. Egyszerűen egy tökéletes kutya, aki szeret bent punnyadni, ha hideg van kint. Szeret kint rohangálni egy kertes ház udvarában, ha épp van egy lelkes kutyatársa.

És szeret csak szeretve lenni!!!!! :)

(Marshall ideiglenes befogadója, Nelli írása.)